Magamról

2012. április 29., vasárnap

A kötény története, valamint folyamatban lévő hímzéseim....


A bőrből készített, vagy sásból szőtt kötény már az ókori Egyiptomban megjelent. Ezt az állami szolgálatban álló írnokok hordták.
középkorban a kötény a mindennapi viselet része. Európa minden régiójában a középosztályokhoz tartozó polgárasszonyok és a szegény jobbágynők egyaránt viseltek kötényt. A divat részévé és a felsőbb osztályok viseltében a 15. századbanjelenit meg a hímzett, és díszített kötény.
magyar népviselet fontos eleme a kötény. És nem csak a nők viseletének, hanem a férfiak viseletének is. A magyar népviselet legdiszesebbek kötényei a matyó férfiak ünnepi viseletének nagyon dúsan hímzett fekete köténye.
A 19. században a leányiskolák elterjedésével egy időben a kötény az iskolai formaruha részévé válik elsősorban német területeken és az Orosz Birodalomban.


Forrás: Wikipédia

Nos ennyit a kötény történetéről...Kárpátalján, s még ezen kívül sok sok helyen van hagyománya a hímzett köténynek. 
Főkét esküvőkön az ú.n "talpaló" asszonyok viselik a szépen hímzett kötényt, az ügyesebb menyasszony ilyennel ajándékozza meg a szakácsnőket...
Nem ez az első kötény, amit hímzek, ez most kivételesen az öcsém esküvőjére készül, egyiket magamnak, a másikat anyukámnak készítem...
Egyik kalocsai, másik matyó mintával díszített, mint ahogy ez már tőlem megszokott, ha elkészül, megmutatom...:)








2012. április 20., péntek

Elkészült, hát megmutatom....

Egy korábbi bejegyzésemben megígértem, hogy ahogy elkészül egy egy újjabb munkám, bemutatom Önöknek. Hát íme...Elkészült az akkor még félkész állapotban bemutatott régi magyar keresztszemes hímzéssel készült könyvjelzőm, valamint a tűpárna kollekcióm két újabb darabja is megérkezett...Mutatom a fotókat....




Nemsoká kezdődik a vásározási szezon, így teljes gőzerővel  folyik a hímzés, hogy termékek széles választékával tudjak megjelenni a székelyföldi, valamint különböző nemzeti rendezvények vásározó közönsége előtt...


''Evés közben jön meg az étvágy'', szokták volt mondani, nos én ezt kicsit átírva így fogalmaznám meg, hogy ''Hímzés közben jönnek az újabbnál újabb ötletek''...Az én fejemben is új ötlet született meg, amit hamarosan megosztok a kedves olvasóval...


Az itt bemutatott hímzéseim  megrendelhetőek, közvetlenül a varadi.viki79@gmail.com villámposta címen, vagy megrendelhetőek a www.hunnianemzetiműhely.ro internetes webáruházban is.

2012. április 1., vasárnap

Egy kis népművészet...


 „Csak ami tanít, csak azt érdemes
őrizni, védni, mint az érdemet.
Nem regék habja, nem szép mesék:
asszonyok szőtték az idő köntösét,
az idő arcát férfiak faragták,
vetését vetették, termését aratták,
nem raktak falat itt az óriások,
a föld népe rakta, soha mások."



                                     Magyari Lajos


Az, amit ma tárgyalkotó népművészetnek, népi iparművészetnek, esetleg hagyományos kézművesiparnak nevezünk, néhány évszázaddal ezelőtt, természetes közegében, a paraszti kultúrában az életvitel benső szervezőerejeként működött, a megalkotott tárgyak az emberek hétköznapi életének részei voltak. Az emberek akkoriban még beleszülettek a hagyományba, a környezetük rendezettségének élményét is adó tárgyak megalkotásához szükséges tudást, miként korábban, évezredeken keresztül mozdulatról mozdulatra adták át.

Az utóbbi századokban a rendkívül felgyorsult társadalmi, gazdasági változások következtében gyengült a hagyomány korábban meghatározó ereje. A népi kultúrát évszázadokon keresztül őrző, ápoló, gazdagító és örökítő hagyományos paraszti közösségek felbomlottak. Az idősebb nemzedékek kihalásával szertefoszlott az élő népi műveltség, a hagyomány őrizte tudás. A gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. Mindezekből fakadóan megváltozott a népművészet szerepe, jelentősége is.

A leggyakoribb, különösen régi, ősi hiedelmekre visszavezethető növényi díszítőelem az életfa, amely az élet folyamatosságára, a termékenység által biztosított örök megújulásra irányítja a figyelmet. Megjelenik hímzéseken, faragásokon, kopjafákon és sírköveken, állatgyógyító kenőcsös szarudoboz karcolt díszítményeként. A szakirodalomban ezt a jeltípust többnyire „virágtőnek” nevezik, mivel tévesnek tartják, hogy az életfa képzetével társítsák, ilyen jelentéstartalmat ugyanis az európai parasztságnál nem mutattak ki és egyébként is már a Kr. előtti évezredben „elenyészett a kultikus tartalom”. Erre éppen a magyar népi díszítménykincsben elfoglalt központi helye cáfol rá, hiszen a magyar hagyományban élénken élt a nő-növény összefüggés ismerete, az életfa, mint a teremtés, teremtő erő, a ciklikusan megújuló örök élet jelképe. A nőt elsősorban növényi attribútumokkal, legfőképpen virággal együtt ábrázolták. A pásztorfaragásokon a leány virágot tart kezében, átnyújtja a legénynek, hiszen a virág a szerelem ősi jelképe is. A párokat kerek vagy négyszögletes virágkeretbe helyezik a faragók, mintegy a szerelem kertjét jelképezve.

Több ezer esztendőn át alakult az a kincs, tudás, műveltség, amely a magyarság, mint sajátos és összetéveszthetetlen szellemi jelenség anyagi kultúrájában kialakult és megőrződött mind a mai napig, s amely többek között a népművészetben ért el hozzánk. Nemzedékek tehetsége, alkotókedve, leleményessége ölt testet egy-egy a mai mesterek által készített tárgyban is, így azokon keresztül őseinkkel tartjuk a kapcsolatot. A hagyomány megőrzés és átadás. A továbbadás mintái, mozdulatai őrződtek meg a magyar népművészetben. A kéz mozdulatain keresztül öröklődő anyanyelv. A szív nyelve.

Forrásként felhasznált irodalom

Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei